14. rész Elfelejtett szülinap? Régi barátság? Anya?

November 13.
Szombat. Nincs is jobb nap, mint egy fárasztó hét után szombaton azzal kelni, hogy következő héten 10 doga vár rám. Baromi jó. Éppen ezen mérgelődtem, amikor apa lépett be a szobámba.
-Kopogás?- kérdeztem indulatosan.
-Tessék?- lepődött meg.
-Bocs, apu. Rossz kedvemben vagyok. Mondd gyorsan, mert tanulnom kell.
-Rendben. Csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy milyen ízű tortát szeretnél?- kérdezte tök természetesen.
-Hogy mi van?- teljesen lefagytam. Hogy felejthettük el mindannyian a szülinapomat?
-Annyi minden volt most.....és teljesen ki ment a fejünkből. Mi lenne, ha áthívnád a barátaid ma és megünnepelnétek?
-Apa......ez nagyon kedves tőled, de most nem szeretném.
-Ja....jo- felelte szomorúan- de ezt még odaadom.- és letett az asztalomra egy levelet. Amint kilépett a szobámból, feltéptem a borítékot. Egy levél volt benne, és egy nyaklánc. A nyakláncon egy szívecske volt, amibe bele volt gravírozva a nevem: Dodo. Egy levél is volt a nyaklánc mellett.
" Drága bogaram!
Mikor elmentem Csehországba éreztem, hogy nem térek vissza. Sajnálom, hogy nem közölhettem mind ezt veled. Én nem így szerettem volna elbúcsúzni tőled, aranyom, elhiheted. El sem tudom képzelni, hogy min mész majd keresztül. De fogadj meg egy jó tanácsot. Senkiben nem bízhatsz meg. Még akit a legjobb barátodnak hiszel, vagy akiben biztos vagy, hogy vele akarod leélni az életed, még abban sem bízhatsz meg 100%-osan. Mindenkiben van olyan, amit te nem tudsz. Vigyázz magadra csillagom.
Szeretlek, millio puszi és ölelés: anya"
Ezer és annál is több kérdésem lett volna. De kitől kérdezném meg? Viszont egy valamit nem értettem. Mi az, hogy nem bízhatok meg senkiben? Én egy valakiben biztosan tudtam, hogy megbízhatok. Lola. A kedves, barátnőmben, aki mindig mellettem van, és soha nem hazudna. Nem bántana, és rosszat sem akar nekem.
A nap további részében csak tanultam. Ám négy órakor felpattantam a biciklimre, és eltekertem Hannáékhoz. Igaz már esteledett, de ez nem várhatott. Szeszi nem várhat.
A ház olyan volt mint régen. Csöngettem. Hanna nyitott ajtót.
-Mit keresel itt?- kérdezte, de az ajtót nem nyitotta ki teljesen.
-A szüleid?- kérdeztem.
-Nyaralnak. De mi közöd van hozzá?
-Rendben, értettem.
-Minek vagy itt egyáltalán? Nincs rád most időm.
-Szesziről van szó.
-Mi van vele?- kérdezte fapofával. Semmi érzés nem jelent meg az arcán.
-Jártál mostanában nála? Láttad mi történt?
-Nem. Miért mi a baj?
-Most már hajlando vagy velem beszélni?- kérdeztem és visszatartottam a mosolygást. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy az ő műve mind ez. Csak arra gondoltam, hogy újra (majdnem) minden a régi. Mikor hármasban, ültünk a folyo mellett, és csak beszélgettünk. Szeszi hatalmas poénjai, és Hanna eszméletlen story-ai. Mind eközben majszoltuk az anyu által készített sonkás szendvicseket, amibe mindig tett valami meglepetést, majonézt vagy egy kis gumicukrot. Arra eszméltem fel, hogy szép lassan, legurul egy-egy könnycsepp az arcomon.
-Ekkora a baj?- kérdezte, teljesen érzelemmentesen.
-Nem....csak...- beszéltem szakadozva. Már nem csak könnycseppek voltak. Zokogtam. Kijött minden ami fájt. Anya halála és levele, Hannával való összeveszés, árulás, szülinapom elfelejtése, a keserű rémálmok, és Szeszi.
-Mondd el nyugodtan. Az vagyok aki régen.
-Eszembe jutottak a jó emlékek. Tudod....mielőtt Lolával találkoztam. Mielőtt.....mielőtt....anyu meghalt.- zokogtam.
-Szerinted Lola kavart fel mindent?- kérdezte némi együtt érzéssel.
-Nem. De az biztos, hogy nyugodt életünk volt. De nem bánom, hiszen a legjobb barátom. Csak....csak....
-Csak vissza szeretnéd kapni azt az életet,a miben ő nincs benne.- fejezte be a mondatot.
-Nem teljesen erről van szó de...- és ezt nem fejezhettem be, mert megragadott és megölelt.- H...H....Hanna. Ezt ne. Én.....én....nem ezért jöttem.
-Dodo....szeretnék újra a legjobb barátnőd lenni. Még visszaadhatom Lola előtti életed.