18.rész Végre!

November 27. (szombat)
Már majdnem minden a régi. Majdnem. De mégsem. Most nem tudod mire gondolok,ugye? Na majd meglátod...:)
Már egy hét eltelt, de Lola nem jelentkezett. Semmi. Sajnos a telóm nem írta ki, hogy látta e az üzenetem, de volt egy olyan sejtésem, hogy nem. Délelőtt bementünk Bogival a városba, és javarészt neki nézegettünk ruhákat. Délben írtunk apunak és Évának, hogy bent ebédelünk a plázába. Bogi a KFC-re szavazott, de lebeszéltem, így végül a McDonald's-ba ettünk.
Délután, mikor már halálra untam magam, sms-em jött. egymás után kettő. Csak úgy vetődtem a telefonra. Lolától jött. Rövid volt, de engem elöntött az öröm.
"A parkba, ma. 3 óra"
Rápillantottam az órára. 14:50. Csak úgy száguldottam a lépcsőn. Kiáltottam egy "Majd jövök"-et, de a választ már nem vártam meg. Egészen a parkig futottam. Így is késtem negyed órát.
-Késtél.- felelte szárazon Lola.
-Tudom, bocsi. Pedig hidd el száguldottam.
-3 perc.
-Mi?- nem értettem miről beszél.
-3 perced van, hogy elmagyarázz mindent. Többet nem kapsz.- teljesen érzelem mentesen beszélt. Teljesen felvette a pókerarcot. Nem fejthettem ki magamban ezt jobban, ugyanis elindult a 3 percem. Elkezdtem mondani az elejétől. Éppen ott tartottam, hogy Hannának mondtam el, hogy Hannának mondom, eszembe jutottak a régi emlékeim.
-És akkor kezdtem el sírni, mer kijött a feszültség. Amikor arról beszéltem, hogy milyen volt az életem, mielőtt megismertelek, nem arra értettem, hogy...- Lola közbeszólt.
-Szia Dorottya.- és már indult is hazafelé.
-Lola! Végig sem engeded mondani?
-Lejárt az idő!- hátra sem fordult, de éreztem, hogy a hangja beleremeg- Máskor megtanulod majd, hogy nem késünk.
-Amikor arról beszéltem- kezdtem zavartalanul, és futottam utána- hogy milyen volt az életem előtted, a barátságunkról beszéltem, Hannával és Szeszivel. De jöttél te, és teljesen felfordult az életem. Anya halála nem a te hibád volt, viszont, a te segítségeddel eljutottam Csehországba. Megtudtam, hogy anya veszélybe van, és valószínűleg most már mi is. De én nem félek. Mert te itt vagy nekem. Hanna nem engedte végigmondani a mondandóm, hanem kiforgatta a szavaim. Ha ezt te máshogy láttad, sajnálom. Tényleg. Nem Hannával kellett volna megbeszéltem, de mégis csak a legjobb barátnőm volt. De most már rájöttem ki az igazi barátnő. Te Lola. Ezek a napok kész szenvedések voltak nélküled.- folytattam volna de annyira kimerültem a futásba, és beszédbe, hogy megálltam. Csak néztem ahogy távolodik Lola. Ennyi volt.
És ekkor elkezdett felém futni és a nyakamba ugrott.
-Annyira hiányoztál Dodo!- mondta a könnyei közt.
-Lola! Annyi mindent kell megosztanom veled!- végül Lola nálunk aludt, és mindent elmeséltem neki.
-Hannus? Vi?- sipítozta Lola a nevetéstől. Majd elmeséltem neki Alfredot is.
-Juuuuuuuj!- kezdte nyálas hangon. Neki dobtam egy párnát. Majd még kettőt. És kialakult egy párnacsata. Hajnali 3-kor feküdtünk le aludni. El sem hiszem. Visszakaptam egyet a szeretteim közül. Köszönöm Anya!