8. rész Kibírom én ezt?

Szeptember 30.
Nem, még mindig nem tudom felfogni, hogy anyu már nincs itt. A félig elhasznált parfümök, amiket már nem fog magára fújni soha többé, a könyv amibe belekezdett, de soha nem fejezi be, a ruhák a szekrénybe amiket már soha többé nem vesz fel. Soha többé nem lesznek csajos napok, nem kelt fel egy sulis reggelen, nem ad jó éjt puszit, nem veszekedünk apró dolgokon. Egyik napról a másikra elillant. És még el sem köszönhettem.
A suli már egy ideje elkezdődött, de én jobbnak láttam, ha magántanuló leszek egy ideig. Nem bírnám nézni a sok vidám gyereket, akik megölelik anyukájuk. Fogják a kezük, beszámolnak az aznapi élményeikről. Bár erre nem is lenne esélyem, ugyanis egy intézetbe dekkolok. Mint ha egy őrült lennék. Amint apu meghallotta, hogy anyu meghalt (brr leírni is rossz) azonnal jött értem, és beadott ide. Azóta nem beszéltünk. Csak Lola, Hanna és Szeszi látogatott meg néha, és Lola mindig hozott sütit ami isteni volt. A mai beszélgetésem Juli nénivel (pszihologus) meg volt mára, szerencsére. Annyira szomorú anyáról beszélni, meg arról a szörnyű napról. Szeptember 23... De megesküdtem, hogy megbűnhődik az a két ember. Igaz, jelenleg börtönben vannak. Hál Istennek. Legalább más családokban nem tehetnek kárt.
Éppen a fizikát tanultam, amikor bekopogott Juli néni.
-Dorottya, kettőre beszéltük meg a kezelést, és már három óra van.
-Juli néni, tessék megérteni, nekem nagyon fájdalmas erről beszélni!
-Tudom.
- Akkor miért kínoz azzal, hogy mindig fel kell elevenítenem a történteket?!- kérdeztem magamból kikelve.
- Na, és ki beszélt arról, hogy feltétlen Juli néninek kell meghallgatni?
És akkor megfordult, és azt a nőt láttam, aki megölte anyut.
-Te mit keresel itt?- kérdeztem megszeppenve.
-Vajon mit kereshetek itt?- és egy kést húzott elő a zsebéből.
-Nem...NEM MENJ INNEN!!! HAGY BÉKÉN TE FÉREG!!!- kiabáltam.
-Dorottya nyugodj le!!! Nem fog fájni! Csak hunyd le a szemedet és...
-NEM! HAGY ENGEM! A BÖRTÖNBEN KÉNE LENNED!
-Kéne...- mondta sejtelmesen és belépett Zsombor is a szobámba.
-Ne....menjetek innen....hagyjatok békén...
-Nem szeretnél az anyukáddal lenni?- kérdezte kedvesen a nő.
-De...- feleltem halkan.
-Gyere!- hívott- csak annyi a dolgod, hogy megfogod ezt a kést, és...
De ezt nem fejezte be, mert felriadtam az álmomból, csurom vizesen, és ott állt mellettem Juli néni.
-Dorottya minden rendben?
-Maga....maga az a nő! Kérem a kést! Anyához akarok menni!
-Dorottya higgadj le! Egy álom volt! Értem min mész keresztül, de az öngyilkosság nem megoldás!
-NEM ÉRT MAGA SEMMIT!- kiabáltam.
-Dorottya, kérlek! Higgadj le.
-NEM HIGGADOK! ANYÁT AKAROM! Vele akarok lenni. Megölelni...megpuszilni. Kérem vessen véget a szenvedésemnek! Csak annyi a dolga hogy ad egy kést! Könyörgöm!!!- és itt már sírtam.
-Dorottya. Az öngyilkosság nem megoldás.
-Igen, ezt már hallottam!
- Anyukád büszke lesz rád, mert te egy erős lány vagy! Vége lesz ennek a kínnak! Most feküdj vissza, éjfél van. Aludj!
-De...ha visszajön az a nő mit tegyek?
-Nem fogadsz el semmit!
Mikor felébrettem, már tizenegy óra volt. Lementem a konyhába, és kértem reggelit.
-Már nincs. Nem kellett volna elaludni kis hölgy!- válaszolta egy mogorva nő.
-Rendeben.- feleltem higgadtan- köszönöm a nagy semmit!
Elugrottam a kisboltba egy péksütijért, szerencsére, találtam valamelyik nap egy ezrest, abból meg is volt.
-Hol voltál Dorottya?- kérdezte Julika néni, amikor beértem a szobámba.
-A konyhás banya nem adott kaját, hát leugrottam a boltba, és abból a pénzből, amit találtam vettem kaját.
-Tudod, szólhattál volna. Nem mászkálhatsz el csak így.
-Mért is nem?
-Mert nem vagy meggyógyulva. Veszélyes lehet.
-Ja maga már csak tudja...
-Igen Dorottya, tudod ez a szakmám. És amiket éjszaka mondtál, azok után nem vagyok benne biztos, hogy csak egy hónapig leszel itt.
-Hogy MI??? Nem bírom ki ezt itt! A barátnőimet akarom. Tényleg...Hol vannak? Ilyenkor szoktak jönni.
-Hazaküldtem őket.
-De miért? Ki maga, hogy beleszóljon az életembe?
-Egy hónapig minimum nem lehet látogatód.
-Menjen ki a szobámból!
-De éppen kezelésen vagy!
-TŰNJÖN KI INNEN!
-Dorottya én értem, hogy dühös és szomorú vagy, de nem kéne azokkal így viselkedned, akik segíteni akarnak!- mondta emelt hangon Juli néni.
-Segíteni?? Ez magának a segítség? Ez? MAGA NEM NORMÁLIS! AZ A SEGÍTSÉG, HOGY MINDEN NAP FELELEVENÍTTETI VELEM A TÖRTÉNTEKET?
-Nem jó szemszögböl nézed mert...
-Nem jó szemszög?NEM JÓ SZEMSZÖG????!!!! MIT LEHET EZEN MÁSHOGY LÁTNI?
-Dorottya ebből elég legyen.
-MAGA NEM AZ ANYÁM NE PARANCSOLGASSON!- ekkor összeestem és elkezdtem sírni.
-Dorottya...- kezdte Juli néni.
-Menjen innen.
-De...
-MAGA SÜKET? TŰNJÖN INNEN!- kiabáltam sírva. Nem... én ezt nem bírom tovább! Senki sem ért meg. SENKI!